Még emlékszem rá…

Bidó Alajos jegyzete

"Bátran küzd seregünk, hogyha kell” - hallottam megszólalni az éneket a nagymarosi Fő téren egy nyár eleji vasárnap délelőtt. Odasiettem a többi bámészkodóval együtt, és hallgattuk falunk énekkarát. 1931-et írtunk akkor, és én tizenhárom éves gyerek voltam. Zenét csak akkor hallottam, ha néha hivalkodva szólt a rádió egy módos ház ablakából, – vagy megálltam a kocsma előtt, és hallgattam a cigány- vagy a fúvós zenét. Onnan aztán nem mozdultam, amíg csak tehettem. Férfikórust akkor hallottam először, nagyon szépen szólt az ének: „Csók vágya űz, epedve vár a lányka szomjas, édes ajka”. Ez a dallamrész tetszett nekem akkor a legjobban. A szövegre nem figyeltem, nem is értettem volna nagyon. Most, hogy a szöveget is tudom, még jobban tetszik. Mindig szerettem hallgatni vagy énekelni, ilyenkor visszaemlékszem arra a gyerekre. Az akkori énekkarban nagyon szép hangok voltak, közülük többen, kellő tanulás és képzés után, még az Operában is megállták volna a helyüket. Amíg gyönyörködtem a kórus énekében, megláttam benne két szomszédomat, H. Mihályt és N. Józsefet, akikkel gyakran jártam a határba dolgozni; most nagyot nőttek a szememben. Ezentúl, ha velük voltam, sokat beszélgettünk a kórusról. Mikor egyszer megemlítettem N. Józsi ’bának, hogy H. Miska ’bának milyen szép hangja van, csak legyintett, „Ugyan”, és szép tenor hangján rázendített: ,,A lányka búsan ül, rokka mellett egyedül” – csak úgy zengett a közeli erdő. Ezt tapasztalva, megemlítettem H. Miska ’bának, hogy milyen szép hangja van N. Józsi bá-nak. Miska bá is legyintett, „Az semmi”, és rázendített mély basszus hangján. Csodálatosan szólt! Egy hónap múlva sikerült ezt megismételnem. De amikor harmadszor kísérleteztem, Józsi bá gyanút fogott, és barátságtalanul visszautasított.

Egy alkalommal megkértem H. Miska ’bát, vigyen el az énekpróbákra, és ő készséggel hajlandó volt erre. Ezentúl gyakran vitt magával. A próba legtöbbször Lénárd János fehérhegyi lakásán volt egy kis szobában, harmónium mellett. Többször elmentünk valamelyik énekes borospincéjébe – akkor még sokuknak volt –, és ott énekeltek borozgatás közben. Hogy ne lábatlankodjak köztük, félrehúzódva leültem és gyönyörködtem énekükben. A társaság vidám volt és jókedvű, de azt hiszem, én éreztem magam a legjobban köztük. Akár reggelig is hallgattam volna éneküket, ám éjfélnél tovább nem maradtak, másnap korán kellett indulni a kemény munkába. Aztán egyszer csak véget értek ezek a szép esték, Pestre kerültem inasnak, azaz szakipari tanulónak. Azzal vigasztaltam magam, hogy majd csak letelik az a három-négy év, és akkor belépek az énekkarba. Bizony a három-négy évből negyven év lett!

Jött a katonai szolgálat, a háború, a hadifogság, s amikor nagy nehezen hazakeveredtem, orosz uralom volt, vagyonelkobzás és nyomorúságosan nehéz élet. Az embereknek nemhogy énekelni, de még beszélgetni sem volt kedvünk… 1967-et írunk, és a sebek már lassan gyógyulnak. Az énekkar tagja vagyok, jól érzem magam a kórusban, nagyon jóbaráti a hangulat közöttünk. Karnagyunk Hernádi Ferenc. Nagyon megszerettük, kedves és jó humorú ember volt. Szerepléseink sikeresek voltak. Csak az nem tetszett karnagyunknak, hogy sokszor olyan zord az arcunk, többször ránk szólt ezért. Akkor azt annak tulajdonítottuk, hogy a korábbi kínlódások rögződtek az arcunkra, ám ez a probléma még most is megvan az énekkarban. Ettől kezdve már a szomszédos országokban is szerepelhettünk, és ezek nagyon szép utak voltak. Hogy mikor és hol, azt a „krónikásaink” úgyis feljegyezték, ezt már nem tudom pontosan. Az énekkarnak van két szép hagyományos szokása. Az egyik az, hogy mindenkit felköszöntünk és áldomást iszunk rá. Régebben, amikor még sokuknak volt borospincéje, ott köszöntötték fel az ünnepeltet. Ez a felköszöntés erősíti az összetartást és a jóbaráti hangulatot. Ilyenkor beszélgetés közben megy a nótázás és mindenki jókedvre derül. A másik hagyományos szokás azonban sokkal szomorúbb élmény; ha meghal egy dalostársunk, énekkel búcsúztatjuk el a temetőben. Hernádi Ferenc karnagyunk, szeretett Feri ’bánk harminc évig tanította és vezényelte kórusunkat nagy sikerrel. Idősebb korában sajnos megbetegedett, és hosszabb betegség után meghalt. A temetésén szépen akartunk énekelni, és komolyan felkészültünk a búcsúztatásra. Azonban nem így történt. Mikor a koporsó előtt álltunk, annyira fojtogatott a sírás bennünket, hogy alig jött ki a hang belőlünk. Soha még ilyen csúnyán nem énekeltünk! Úgy vinnyogott az énekünk, mint amikor lejár a gramofon. A jelenlévők együtt éreztek velünk, és senki sem rótta fel nekünk csúnya énekünket. Sajnos, az ilyen fojtogató temetői éneklés többször előfordult, mert több idős dalos, aki a szívünkhöz nőtt, itt hagyott bennünket. Aztán lassan javult a temetői éneklésünk, új tagok jöttek, és ők még nem kötődtek annyira az öregekhez.

Kismartoni Ferenc 1969-ben vette át az énekkar tanítását és vezénylését. Zenei tehetsége és képzettsége nagyon megemelte éneklésünk színvonalát, szerepléseink egyre nagyobb tetszést váltottak ki. Sok sikeres külföldi, vidéki és itthoni szereplésünket köszönhetjük kedves Ferenc karnagyunknak. 1991-ben nagy megdöbbenésünkre betegség miatt abba kellett hagynia a kórus tanítását, 22 évi karnagyi működését. A kórus tagjai is átérezték, hogy milyen lesújtó lehet az, ha mindent abba kell hagyni. A magamfajta átlagembert is fejbe vágja a nyugdíjazás. Igaz, hogy nem kell munkába járni, de most, mikor már ismerem a szakmám minden csínját-bínját, ismerem az embereket, tisztábban, jobban látom át a dolgokat, egyszerre csak abba kell hagyni, mintha elvágták volna, nincs tovább! És ezt nehéz megszokni. Akkor mennyire fájhat ez egy ilyen nagy tehetségű, zeneszerző karnagynak, ha kénytelen abbahagyni tevékenységét. Amikor eljön közénk vagy találkozunk, örömmel, szeretettel és tisztelettel fogadjuk. Egy ideig légüres térben éreztük magunkat karnagy nélkül, az énekkar válságba került. Tudtuk, ha nem akarunk megszűnni, új karnagy kell.

Brusznyai Margit karnagynőt régebbről ismertük, és szerettük volna karnagyunknak. Ám féltünk, hogy nem vállalja, mert a magas színvonalú, nagy létszámú váci Harmónia Kórust vezényli. Mégis felkértük, hogy legyen kórusunk karnagya, és legnagyobb örömünkre ezt készséggel vállalta. Ettől kezdve a megszűnéstől való félelmünk elmúlt, a kórus sorsa felfelé ívelt és az énekkar ismét a régi, jókedvű társasággá vált. Ezt főként kedves Margit karnagynőnknek köszönhetjük. Az idegen bizonyára túlzásnak találná a következő sorokat, ám az énekkar tagjai jól tudják, hogy azok szóról-szóra igazak. Karnagynőnk az általa vezényelt Harmónia Kórus magas színvonalát szeretné velünk megközelíttetni. Szigorúan vigyáz a tiszta hangzásra, a jó ritmusra, dinamikára, ügyel arra, hogy a dal hangulatának megfelelően szóljon az ének. Hibáinkat nagy türelemmel, humorosan, kedvesen mutatja meg, soha senkit egy szóval sem bántva. Az énekkar iránti szeretete semmi fáradtságot nem ismer. Pedig ezt este – Vácról Nagymarosra utazva – egy fárasztó munkanap után teszi, amikor szíve szerint mindenki a családjával lenne. Mi, a kórus tagjai, érezzük ezt a szeretetet, és nagy hatással van ránk. Brusznyai Margit karnagynőnket mindnyájan tiszteljük és szeretjük. Mindnyájan igyekszünk tudásunk legjavát nyújtani, és nem szeretnénk, ha csalódnia kellene bennünk.

Erdély
1997-ben az énekkarnak sikerült megszerveznie egy erdélyi kirándulást. Alig vártuk, hogy indulhassunk. Tudtuk, hogy szép utunk lesz, de még sokkal szebb lett, mint gondoltuk. Eddig finnországi utunkat ítéltük a legszebbnek, de amióta Erdélyben jártunk, ezt a kirándulást éreztük messzemenően a leggyönyörűbbnek valamennyi külföldi utunk közt. Itt úgy éreztük magunkat, mintha otthon lennénk. Az emberek örültek nekünk, és kedvesek voltak hozzánk, meghívtak és megvendégeltek bennünket. Láttunk gyönyörű tájakat, vadregényes tavakat, égbe nyúló fenyőfákat. Mikor a Hargitán elénekeltük a székely és magyar Himnuszt, sokáig szótlanok maradtunk. Petőfi Sándor verseit nagyon szerettem, de amikor azt írja: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”, nem tudom megérteni. Az Alföldön soha nem éreztem jól magam. Alig vártam, hogy újra a hegyek közt lehessek. Ez a kirándulás már a harmadik erdélyi utam. Az első kettő „hivatalos” volt, részt vettem az erdélyi bevonulásban… És kivonulásban.

De visszatérek az énekkarhoz.
Azt, hogy zenének, dalnak, éneklésnek milyen csodálatos hangulatteremtő varázsereje van, már sokszor tapasztaltam. Nagyon sokat segít abban, hogy a lelki egyensúlyunk megmaradjon, sok kínlódást és szomorúságot tesz könnyebbé, még a testi fáradtságot s feledteti. Sokszor még az is az énekhez menekül, akinek nincs zenei hallása. A fárasztó, nehéz napok után is megyünk az énekpróbára, mert tudom, hogy tíz percet sem éneklünk, máris elfelejtem minden fáradtságomat, keservemet, levertségemet.
Ezt a hangulatjavulást barátaimnál is gyakran észrevettem, sőt még a kedves Margit karnagynőnknél is. Nem hagyom ki az énekpróbát, mert ott vannak a kedves jóbarátok, és vár ránk egy szuper karnagynő, akinek minden énekpróbája kedves élmény, és nem szeretném, ha üres székeknek beszélne. Ha körülnézek, csupa fiatal ül körülöttem, és ilyenkor én is fiatalabbnak érzem magamat, szinte semmivé válik az a negyven-ötven év(es) korkülönbség. Sokat viccelődünk, jókedvünkben gyakran gyerekekként viselkedünk, gyakran még énektanulás közben is. Szerencsére karnagynőnk nagy türelemmel van irántunk, egy idegesebb karnagy már közénk vágta volna a zongorát. A névnapoktól függetlenül, mindig „feldobva”, derűsen megyünk haza, ezt a jó hangulatot másnap is érzem. Szeretnék még sokáig eljárni a próbákra, de hogy meddig tudok majd, azt még a „háromperhármas” sem tudja. Aggódó feleségem néha próbál visszatartani, mondván, hogy ebben a korban már nem járnak danolászni, és még baj érhet a sötétben. Tudom, hogy ebben sok igazság van. Furdal is a lelkiismeret, hogy magára hagyom este két-három órára.

Az idő múlásával az énekkar is öregszik. A hajak egyre deresebbek, fehérebbek és ritkábbak, vannak, akik betegség miatt kénytelenek elmaradni. A kórus létszáma kezdett aggasztóan csökkenni. Szerencsére nem sokáig tartott, az utóbbi időben, nagy örömünkre, szép számmal jelentkeztek új tagok. Jó hangú, kedves fiatalok, akik jól érzik magunkat köztünk, és hamar megtanulják szólamukat. A fiatalok nem is gondolják, hogy milyen örömmel fogadják őket az „öregek”, és milyen szimpátiával figyelik éneküket, mert látják, hogy az a sok szép ének nem száll el a semmibe. Van, aki tovább énekli kedves dalainkat.