Útiélmény
Heinczinger János naplójából
Ha az ember úgy indul útnak, hogy magával viszi egy hálára jogosult, minket önzetlenül támogató község lakosságának igaz jókívánságait, akkor az élményszerzés reményeibe önkéntelenül is helyet kér magának a felelősség, a támogatók tisztes képviselete iránt.
Ilyen gondolatok töltötték el bensőnket, amikor 1967. július 26-án enyhén felhős, de egyébként napsütéses reggelen gyülekeztünk a Nagymaros-Visegrád vasútállomáson. Nem tudom, ki hogyan aludta át ezt az éjszakát, de nekem nyugtalan álmaim voltak. Nem emlékezem már miről, de álmodtam talán első világháborút járt nagy bajuszú bácsikról, kik édesapámmal koccintgatva ott ültek sok-sok téli estén a meleg kályha mellett, hogy emlékezzenek. Ezeken az estéken soha nem fogott rajtam a fáradságát, és konok ragaszkodással húztam közelükbe kis székemet, hogy ne mulasszak el egyetlen szót se. Túl jártak a határokon, és gyermekképzeletemben megnőttek a hegyek és a tengerek, és varázsossá vált talán még a semmi is.
És most, itt állunk az állomáson, hogy valósággá váljanak a gyermekálmok: „Ha egyszer nagy leszek, felkeresem a tengert!”
Családtagok és hozzátartozók, barátok és ismerősök kísértek ide bennünket, hogy útravalóul egypár szót váltsanak velünk, vagy éppenséggel buzdítsanak.
A nagy kanyar mögül a vonat kéményfüstje egyenesen szállt a magasba, mintha régi idők szokása szerint füstjelzést adna egy nagy esemény közeledtére. És felhangzott a búcsúdal
„Zúgjon dalunk miként a fergeteg!”
Az állomás túlsó oldalán egy férfi nyújtotta lépteit, mint aki attól fél, hogy elkésik valamiről. Ismerős volt. Bizonyosak voltunk mindannyian, hogy munkától megfáradt testét dalos szíve hozta. Megható szavakkal lelkesített, s akkor úgy éreztem, hogy ez az ember most látja igazán beteljesedve régi vágyait. A törzs, melyhez tartozott, mely oly sok vihar és megpróbáltatás között mindig újra hajtotta ágait, most meghozta gyümölcsét. Legszívesebben magunkkal vittük volna, de az élet törvénye ritkán engedi, hogy babért fonjanak maguknak az úttörők, az áldozathozók. Így csak annyit tehettünk, hogy megszorítottuk Maurer Feri bácsi – a régi karmester – búcsúra nyújtott kezét, s magunkban annyit tettünk hozzá: köszönjük!
A vonat sietve fúrta magát előre a messzire nyúló acélszalagon, amikor az óra 8 óra 7 percet mutatott. Sorra öleltük hozzátartozóinkat, gondos hitvesi kezek még egyszer helyreigazították félrecsúszott nyakkendőinket, és zűrzavarában is édes hangulat töltötte meg a levegőt. „Vigyázzatok magatokra!” – „Sok szerencsét!” – „Apu hozzál játékot!”- „Sok sikert!” ki tudja, mi minden hangzott el még akkor. Egy azonban úgy maradt meg emlékezetemben, mint ami a legjobban jellemezte eddig ismeretlen belső feszültségünket.Apám, aki három fiát és egy unokáját búcsúztatta a hosszú útra, csak ennyit mondott, mikor felemeltük nehéz poggyászunkat:– „Ne hozzatok szégyent Marosra!”
A vonat megállt, és mi sietve foglaltuk el helyünket. Aztán kihajló fejekkel teltek meg a lehúzott ablakok, és integettünk, sokáig integettünk. Az ismerősök arca lassan elmosódott, de két társunk alakját még sokáig láttam. Jani bácsi és Jóska kivált a búcsúsztatók köréből, és valami nagyon összeszorította a torkomat.
A megszokott út Budapestig nem jelentett különösebb élményt, csak úttársaink voltak elnézőbbek, mintha megérezték volna kivételes helyzetüket. A cukros zacskók zizegő hangja, a sorra gyújtott cigaretták bizonyára elárulták szokatlan viselkedésünk okát. És több volt talán a szó is.
A Nyugati pályaudvaron felváltva őriztük egymás csomagjait. A többiek szétszéledtek, hogy kiadhassák felesleges forintjukat, ügyelve arra, hogy 200 azért mégis megmaradjon. (Ennyit szabad ugyanis kis címletekben útravalónak vinni.) És akkor történt a csoda! Barátunk, akit Bacchus, a bor istene, ha ismerhetett volna, bizonyára szárnysegédül fogadott volna, ezt a kijelentést tette – „tizenöt éve nem iszom vendéglői bort”. Hümmögve néztünk reá, mint akik nem értettük szavait, de ismételten megerősítette. És ekkor úgy éreztük, hogy Andersen szállt közénk örök halhatatlanságából.
Feri bácsi utasítására a kijelölt időben pontosan gyülekeztünk. De az együttlét újra kételyeket támasztott bennünk. Sebtében elejtett szavak bizonytalanságot szültek. Le kell a jegyet bélyegeztetni vagy nem kell? Érvényes-e a helyjegy, vagy sem? Még jó, az nem vetődött fel, hogy csak a mozdony megy Berlinig. És miközben így emésztettük egymás idegeit, késéssel ugyan, de befutott a „Balt-Orient”. Nagy kapkodás, kocsiszám keresés, végre megtaláltuk. De ekkor piros szalagos vasúti sapkás, a vonatvezető közeledett felénk. Meglepetéssel ismertem fel benne hadifogoly társamat, és ő megértő mosollyal tessékelt a vonat elejébe. „A legelső kocsiba” – mondta – s mind ki határozott céllal jött közénk, így mondta újra: „marosiak előre!” „Nem érvényes a helyjegy” – „ Nem érvényes a kocsiszám” – „Ez a vasút” – gondoltuk magunkban, de azért kényszeredetten siettünk előre.
Valaki ujjongva kiáltott fel: „Foglalt kocsink van!” A kocsi ajtaján címke, valóban foglalt kocsi volt. Ide tessékelt a vonatvezető. Berlinig senki nem zavart bennünket. MÁV-nál dolgozó dalostársaink büszkén húzták ki mellüket, és nem győzték eléggé hangsúlyozni: „hiába, ez a vasút!”
Itt köszönöm sejtett jótevőnk felbecsülhetetlen jóindulatát, aminek értékét mi sem bizonyítja jobban, minthogy közreműködését meglepetésnek szánta. Mintha hálásabb szavakat úgysem találnék, hadd mondjam társaim nevében: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
A Balt-Orient-Expressz 11 óra 47 perckor, késéssel indult a Nyugati pályaudvarról. Negyvenegy férfi – a kórus tagjai – ült a különkocsi ablaka mellett, s nagy volt a csend. Igaz, nem a nagy út miatt, hanem a nagy érzés miatt, mely minden embert betölt, ha elhagyja hazáját. Valami felelősségérzet vibrált bensőnkben, hiszen nem csak utazni mentünk, hanem képviselni is. Képviselni egy község, járás és megye, egy ország dalkultúráját. Túl a határon elmosódnak a közösség, az egyén fogalmai, hogy eggyé sűrűsödjenek, mely nem más, mint – magyar. „Vajon lesz-e elég erőnk?” – cikáztak a gondolatok.
A vonat sietve fogyasztotta a kilométereket. A nagy kanyarban, hol a Duna felszabadultan tör elő a Pilis és a Börzsöny kettős őrizetéből, nem maradt üres hely az ablaknál. Kendők kerültek elő, s az arcok mintha valamivel sápadtabbak lettek volna. Már kint a határban is futva közelítették meg a gyerekek és a felnőttek a vasúti töltés oldalát, és magasba emelkedtek az integető kezek.
Magam is helyt biztosítottam egy szabad ablaknál, hogy utoljára integessek a fiaimmal előre megbeszélt helyen. Végre feltűnt utcánk körvonala, türelmetlenül néztem a gyerekeket, és igen, ekkor valaki rátette kezét a vállamra. Hátrapillantottam – a vámőr volt. Mire sikerült megkérnem türelmét, már két utcával túl voltunk azon a helyen, ahol fiaim hiába lesték az arcomat. Pár óráig tartott, míg túltettem magam az eseten, de ekkor nagyon keserű volt a szájízem.
Nagymaros azonban kitett magáért! A határ egybeolvadt a község utcáival, s kilométereken keresztül üdvözölték – közülük a negyvenegyet. A vonat is lassabbra fogta járását, talán a szívek tartották vissza. Ekkor már éreztük, lesz erőnk!
Most, hogy ezeket a sorokat írom, önkéntelenül is eszembe jutnak egy novella kezdő sorai, hogy kényszerű összehasonlítást csikarjak a múlt és a jelen, a fény és az árnyék, a háború és a béke közé. Idézet:
„Gyilkos összevisszaságban állott a világ. A falu, mely a hegy lábánál feküdt, ott, hol a Duna nagy ívben töri meg magát, most rémségesen csendes volt, mintha megdermedt volna a nagy télben. A hegycsúcsok még órákra sem vetették le hópelyhektől csillámló fehér sapkájukat, mert nem volt élet a völgyben, mit köszönteni kellett volna. Az öreg Duna is jégpáncéllal zárta le hablelkét, olyanná vált, mint az emberek. Rideggé vált az egész táj. A kis házikók félve húzták meg magukat a nagy fehérségben., hunyászkodva támaszkodtak a Szent-Mihály hegy oldalában. Nem volt más a faluban, ki vigyázza őket. Kéményeiből csak sóhajok szálltak a magasba, hol egymásba vegyülve behálózták az egész földet.
Özvegyek és árvák sóhaja volt.”
És most ezen a derült nyári napon, mennyire más képet mutatott ez a táj! Az utcákban összegyűlt emberek, a gyárak kapujában várakozó munkások úgy tartották üdvözlésre magasba kezüket, mintha a szívüket tartották volna. A pályatestet szegélyező akácok suhogva bólintgatták a gyorsvonat szelétől lombjukat, és a tovatűnő távírópóznák fémidegszálai a békés otthon üzenetét hozták. Ekkor ébredtünk valójában tudatára, hogy mi békeküldöttek is vagyunk. Visszük messzi tájakra egy sokat szenvedett nép felszabadult, boldog üzenetét, mely nem akar már soha mást, csak az egyetértést és a békét. Ha ennek a hangulatnak a szimbólumát kellene kutatnunk, nem választanék mást, mint azt az ismeretlen anyát, ki reflexszerűen nyúlt karonülő gyermeke kezéhez, hogy ő is integessen. Mert ennek a gyermeknek nem adatott még más, csak mosoly és szeretet.
Valaki közülünk dúdolni kezdte a dalt: „itt születtem én ezen a tájon”. És sorra kapcsolódtunk bele mind a negyvenegyen.
13.15-kor átléptük a határt. Most már külföldön száguldott a gyors, de a beszédtéma még mindig a nagymarosi búcsúztatás volt. Újra és újra átéltük a feledhetetlen képeket, melynek községünkben való áthaladásunkkor részesei lehettünk. Most már mindenki megtalálta végső helyét, kisebb társaságok alakultak, volt, aki üres fülkébe húzódott, hogy kipihenje előző napi fáradtságát. Itt-ott borosüveg dugójának cuppanása hallatszott, másutt egy-egy ügyetlenül elvesztett piros ulti felett derültek. Már korábban is sokat töprengtem azon, hogy mi a szép a kártyajátékban? Most aztán volt alkalmam felismerni ebben a szépet. Ez pedig nem más, mint az a testen-lelket nemesítő férfias kiállás, amivel egy-egy parti után vitatják meg, hogyan kellett volna „a partnernek” játszania.
Nové Zamky-ban (Érsekújvár) búcsúzunk el utolsó marosi ismerősünktől. Jóska leánya, ki szabadságát töltötte itteni rokonainál, búcsúzott édesapjától. Lent állt a peronon, úgy nyújtotta fel apjának a hirtelenében előkerített hűsítő italt. Amikor a vonat megmozdult, hogy folytassa útját, a fiúk nyilván kedveskedésből, azt énekelték… „ne menj el, maradj itt”. Nem értem, gondoltam magamban, hiszen ő nem megy, ott áll előbbi helyén, mi sem megyünk, mert még mindig az ablaknál állunk, és mégis távolodunk egymástól. A leghatározottabban nehezteltem most Einstein professzorra, mert a relativitás elméletének megértéséhez miért nem használta fel Jóska leányát? Bizonyára nem lett volna diákkorunkban annyi szekunda!
Amikor feltűnt a pozsonyi vár és a szabadságszobor fülketársam, Tóni nem kisebb gondot okozott nekem, mint Toldi. Mert „Maros” bora „álommézet csókolt az ajkára, akit mákvirágból gyűjte éjszakára”. Mialatt azt latolgattam, felébresszem-e, vagy sem, a víg kedélyű társaság segítségemre sietett. Együtt csodáltuk Pozsony hatalmas területen fekvő, modern városnegyedét, és indokolt hangoskodásunk barátunkat „álmából csakhamar fölverte”. Kifinomult bosszúállása ezúttal nem maradt el, mert éberen ügyelt, nehogy valamelyikünk is lehunyja a későbbiekben szempilláit.
Brnoba, a nagy nemzetközi ipari vásárok színhelyére háromnegyed hétkor (18.45) érkeztünk. A város békésen simult a környező domboknak, és a viszonylag magasan fekvő pályatestről jól láttuk a nagy kiterjedésű várost. Itt nem sokat időztünk, és indultunk tovább Ceská Trebeva felé. Nyár volt, s miután nyugati irányba haladtunk, mintha szöktünk volna a ránk sötétedés elől, még jó másfél órán keresztül gyönyörködhettünk a most már igen változatos, csodálatos tájban. A hegyoldalban húzódó vasúti töltés, melyet csak az alagutak sora szakított meg, egy pillanatra sem tért el, kacskaringós útja ellenére, a közvetlen alatta haladó országúttól és az azt kísérő, rohanó hegyi folyótól. Hatalmas, kiálló kövek dacoltak a víz sodrásával, itt-ott régi malom maradványai voltak láthatók, fenyvesekbe bújtatott kastélyok és kisebb nagyobb vízesések tarkították a tájat.
Mátyás barátommal egy órán keresztül szívtuk magunkba a valóban felejthetetlen látnivalókat, s nem találtunk találóbb kifejezést, mint azt, hogy „csodálatos”.
Közben besötétedett, előszedtük elemózsiánkat és megvacsoráztunk. Vendégül hívtak a szomszéd fülkébe, s koccintgattunk még egyszer mindnyájunk egészségére. Egy pillanatra otthon jártak gondolataim, hiszen ma Anna-nap van. Tolakodóan kértem még egy pohárral, és gondolataimat senkinek el nem árulva, titkon ittam feleségem egészségére.
A vagon folyosóján, nyilván a kocsi himbálózásától, csoszogó léptek hallatszottak. Pista bátyánk jött közénk, amúgy otthoniasan, papucsban. Tudtunkra is adta, hogy idézzem: ”olyan kényelmes, mint otthon a konyhában”. Milyen jó nekik, gondoltam, biztosan mozgó kályhájuk van. Csak most néztem körül, s ámulva láttam, hogy mindenki téliszalámit eszik. Hiába, ezek a magyarok!
Prágába 23 óra 15 perckor érkeztünk. A késéssel érkező vonatot megrohanták a várakozók, a mi kocsink sem volt kivétel. Kézzel-lábbal próbáltuk megmagyarázni az ajtókra függesztett „Foglalt” címkét, de hasztalan. Valakinek mentő ötlete támadt, s latba vetve idegen nyelvtudását, így szólt le a vagon ablakából: „delegasszion!”. Így mondta, olyan franciásan. És hogy ez valóban fedje a valót, egy bariton hang is megszólalt „Well-well”. Baj van, gondoltam – hiszen, ha így folytatjuk, akkor egyhamar nemzetközi delegáció leszünk. És hogy helyrebillentsük hitelünket, nagy bölcsen nyögtem ki „Yes”. Vártam a hatást, de a roham ereje nem csökkent. Ekkor valaki megszólalt magyarul. Mindenki elhagyta a kocsit, különös varázsszó lehetett!
Prágában 19 percet állt a vonat. E rövid idő alatt mégis módunk volt megismerkedni a „Randé Prave” munkatársával, aki a szomszéd vágányon álló postakocsiba való rakodást ellenőrizte. Nem kis megrökönyödést okozott nekünk, hogy egy vezérújság munkatársa még a szállításban is aktívan vesz részt. Érdeklődésünkre szívélyesen tartotta elénk nem éppen kis méretű mikrofonját, és bemutatkozott. Nem felejtjük soha a nevét. Így mondta: „Nieberl Ferenc Nagymarosról”.
Alig hogy Prágából kiindultunk, átestünk a cseh vámvizsgálaton. Most már erőt vett rajtunk a fáradtság, és egymásután dőltünk le a párnázott helyeken. Csak a hősök maradtak ébren, akik – mialatt mi az igazak álmát aludtuk – honfoglalásra indultak. Bevették magukat az utánunk csatolt kocsi szomszédos kupéjába, és ami nagy szó, még a gazdájával is pertuba lettek. Ez a kocsi az utasellátó volt.
Hajnali fél háromkor Németország területére értünk. Bad-Schanden határállomás. A hírből hallott táj szépségét elfedte előlünk az éj sötétje, kissé elszomorodtunk ezen. De a töprengésre nem maradt sok időnk. A német határőrség és vámőrség udvariasan kopogott fülkénk ablakán, de mi az engedélyek egyeztetése végett tolmácsunkhoz kísértük őket. „Spechen Sie deutsch?” – kérdezte a határőr, mire a viszontkérdést hallottuk kiszűrődni a harmadik fülkéből: „Ja, die személyi igazolvány?”. Szóval, most már olyan területen voltunk, ahol meg is tudtuk értetni magunkat.
Pirkadni kezdett, mikor Drezdába értünk. Sztálingrád és Volgográd, Varsó, Drezda és Hirosima mint krisztusi öt seb, tanulságos példája lehet a XX. század emberének, mert ezek a városok igaz golgotái voltak a szeretetlenségnek és gyűlölködésnek. Drezda ilyen furcsa gondolatokat vetett fel az ember agyában, mely az újjáépítés, a tevékeny élni akarás remekművei mellett még mindig nem tudta kiheverni a háború okozta sebeket. Vonatunk ott állt a hatalmas pályaudvar csarnokbejáratánál, és mi egyre fokozódó figyelemmel néztük a hajnali árnyakból mindjobban kilépő, világosságra törő város körvonalait. Kívánjuk, hogy a föld valamennyi városa fölött ne legyen soha más, csak napfény és béke, pirkadás.
Szóba hoztuk Drezda nevezetességeit is, és fitogtattuk egymás előtt földrajzi, történelmi és képzőművészeti tájékozottságunkat. Így történt, hogy egyikünk jelentette „itt van a Zivinger”. Erre egy álmos hang szólt ki a kocsi ablakán, „ki az?”. A „ki mit tud” jellegű verseny nagydíját mindenesetre annak ítéltem volna oda, ki nagy bölcsen fejtegette, hogy itt van II. Eufrátesz síremléke. Miután fantáziánkból többre nem tellett, még egy jó ideig megmosolyogtuk füllentési versenyünk eredményét, s tagjainkat megropogtatva visszakászálódtunk kocsinkba. Elfoglaltuk helyüket, és irány Berlin!
Huszonkét órás utazás után fáradtan és gyűrötten szálltunk ki a Balt-Orient-ből. Ott álltunk egy világváros küszöbén, és hirtelenjében azt sem tudtuk, hogy merre induljunk a pályaudvar forgatagában. Két fiatalember tülekedett felénk az emberáradatban, akik ismeretlenségünkben is ismerősnek tűntek. Mosolygó arcuk, felénk irányuló tekintetük elárulta, hogy csak minket kereshetnek. Érdeklődő szóváltás, egy-két kézfogás, és mi újra megemelve poggyászunkat, cammogva siettünk utánuk. Lépcsőn le, lépcsőn fel, újra gyorsvonaton és máris indultunk. Most már erőt vett rajtunk az izgalom, és 10 perces berlini tartózkodás után ismét vasúti kerekek zötyögtek újra alattunk. A táj viszonylagos egyhangúsága mégis lekötötte figyelmünket, mert az érlelő nyár folyvást változó színekben tudja bemutatni a föld életet adó, gyümölcsöt termő gabonaruháját. Villanypásztorral őrzött gulyák sokasága, fekete-fehér foltos szarvasmarhák tarkasága bizonyára ötletet adott valakinek, mert marhabőgést imitálva belebőgött a nagy porosz világba. Nem is maradt válasz nélkül, mert megszólalt valaki a szomszéd fülkéből - „adjanak enni annak a marhának.
Ismeretségek szövődtek a vonaton, a hazai utazók szóba elegyedtek velünk, és egy ismeretlen fiatalember ölszámra hozta a sörösüvegeket. Inni kellett az egészségére és inni kellett a magyar-német barátságra. De most már nagyon fáradtak voltunk. A szemem is fájt, bántotta a tegnapi indulásnál beleesett korom. El is panaszoltam társaimnak. Szerencsém volt, mert Feri bácsi is meghallotta. Zsebkendőmet ügyesen pálcára sodorta, és egy pillanat alatt kioperálta, robogó vonaton, az apró porszemet. Megkönnyebbültnek éreztem magam, és most már én is merészebben tekintettem ki az ablakon. A szomszéd padon egy anya vajas kenyeret kent gyermekének, és én hirtelen azt hittem, hogy még mindig fáj a szemem. De nem, csak a kenyérszelet volt túl vékony ahhoz, hogy én hazai szemekkel lássam. Önkéntelenül is felnéztem a polcra, megvan-e még a bőröndöm. Mert éhen halni igazán nem szeretnék! Lelki szemeimmel láttam magam előtt három fiamat, akik e pillanatban egy-egy szelettel elpusztítanak egy egész kenyeret. Még egyszer megnéztem utazóbőrösömet, és most már szememet le nem véve róla ülve maradtam Schwerinig.
Ha valaha sorsom újra arra vetne, feltétlenül módot keresnék arra, hogy Schwerinben huzamosabb ideig tartózkodhassam. A valamikor mecklenburgi nagyhercegség fővárosa színházaival, múzeumával, képtárával és könyvtárával, az 1248-ban, gót stílusban épült székesegyházával felejthetetlen élményt jelentett mindnyájunknak. Jó másfél óra szabadidőnk volt arra, hogy a városban sétát tegyünk. Ennyi időnk volt ugyanis a csatlakozásig, mivel innen már személyvonattal mentünk tovább. Természetes, hogy kihasználtuk a lehetőséget, és csomagjainkat kísérőnkre bízva, belevetettük magunkat a kedves város forgatagába. A város központjában elterülő, nagy kiterjedésű tavat évszázados fákkal szegélyezett sétányok övezik, a tó közepén pedig hattyúk hada pihen a csendes vízen. Mintha otthonunk lenne, úgy őrködnek a tóra helyezett, eredetien zsúpfedeles halászkunyhóra, melynek vízudvarában magasba lövell a látványos szökőkút. És mindenütt a parton palotaépületek, melyek különböző stílusokban híven képviselik a város évezredes múltját. Mikor öt nap múlva utunk hazafelé járt, újra megnéztük a kedves várost, hogy örök emlékezetünkbe véssük kiapadhatatlan varázsát.
Utunk utolsó szakasza következett. Ha kezünkbe vesszük a térképet, Schwerin környékén egy tóvilágot látunk. A visszahúzódott tenger maradványa lehet, és mi hosszú kilométereken keresztül földhídon járnánk. Jobbra-balra nádrengeteg integet felénk, melynek sűrűjéből csapatostul röppenek fel a tikkasztó melegtől árnyékba bújt vízimadarak. A vonat riasztja őket, de egy-két kört leírva újra visszaülnek fészeklakásukba. Minket is kínoz a hőség, de fűt bennünket a fokozódó izgalom. Bad-Kleinenben szálltunk át utoljára, de most már nincs idegünk ahhoz, hogy ülve maradjunk. Csomagjainkat is csak a padokra helyezzük, a polcokra most már semmi sem kerül. Zsebtükrök kerülnek elő, és akinek szerencséje van, még meg is fésülheti magát. Mi jó néhányan törülközővel is megelégszünk. Nyakunkba vesszük egyenruhánkat, és a nagy melegben fojtogat az átkozott nyakkendő. De a hiúságnak mindig ára van! Elviseltük, mert úgy akartunk megérkezni, ahogy az illik. Egy város körvonalai bontakoznak ki előttünk, és bőröndjeinkkel kezünkben, sűrűsödni kezdtünk a vagon ajtajában. Egymásra néztünk, és mintha egy kicsit sápadtabbak lettünk volna. Mennyi munka, mennyi fáradság, mennyi jóakaró, mennyi támogató, és hosszú hónapok előkészülete után ezt a percet is megéltük. A vonat megállt, és mi nem kis megilletődöttséggel kiszálltunk. Topogva álltunk egy darabig, a vibráló nyári levegőben szemünket hunyorgatva, lassan olvastuk az állomás nevét: „Grevesmühlen”.
Ott álltunk a grevesmühleni állomáson, ismeretlen környezet, ismeretlen emberek vesznek körül, és bennük a nagy kérdés, vajon megtaláljuk-e egymást, idegen emberek? A két csoport tagjai kutatva figyelik egymást, tapogatóznak, lesik az első pillanatot. Most dől el, megfelelünk-e a kedves meghívásnak? Felcsendül a dal, fülünk befogadja az első hangokat, mi viszonozzuk, és egy láthatatlan szál fenni kezdi bennünk a nagy szövetséget! Egy kefefrizurás német dalostárs üdvözöl bennünket, (Aurtur Restek) meleg hangú szavakkal tolmácsolja városuk és énekkaruk minden egyes tagjának jókívánságait. Majd német nyelven ezekkel a szavakkal viszonoztuk az üdvözlést:
„Kedves Dalostársaink! Kedves Barátaink!
Nagy útról jöttünk, de fáradtságunk felszívódott abban a kedves fogadtatásban, melyet az Önök szép országában idáig tapasztaltunk. Nem vagyunk hivatottak arra, hogy az általános magyar dalkultúra képviselői legyünk, de magunkkal hoztuk egy kis község dolgozó népének őszinte jókívánságait, és a mi magunk legnagyobb ajándékát – dalos szívünket. Hisszük, hogy barátságunk, mely nem ismer határokat, több mint ezer kilométer távolságban is felejthetetlen és maradandó lesz!”
Virágcsokrot nyújtanak át, felbomlanak a sorok, és megindul az ismerkedés. Az állomás épületére már korábban feltett transzparens, most mintha a mi gondolatainkat rögzítette volna. „Unsere Freundschaft dient dem Frieden” – („A mi barátságunk a békét szolgálja”). Fotózók vesznek körül, és még ezen az estén bemutatják a nagyított képet. Másnap reggel pedig, fényképes újságcikk jelenik meg megérkezésünkről.
Szálláshelyünk az állomás előtti park túlsó végében van. Ide kísértek bennünket, és fel nem idézhető kedvességgel szolgáltak ki. Elhelyezkedtünk az egyébként kollégiumi célt szolgáló hálószobákban, és első utunk a fürdőhelyiségbe vezetett. Letussoltuk magunkról a harmincórás út szennyét, kikémleltük, ki hová telepedett, és a kiszabott két órára végignyújtóztunk fekhelyünkön. Mondják, hogy az ember pillanatok alatt végig tud álmodni egy egész eseménysorozatot. De ez a két óra még pillanatoknak is kevés volt, mert alig hogy letettük magunkat, máris ránk szakadt a legteljesebb sötétség. Még ma is csodálom, honnan volt Feri bácsinak annyi ereje, hogy pontban hat órakor ébreszteni tudott bennünket. Rövid idő alatt rendbe szedtük magunkat, és az ügyesebbek élre vasalták bőröndbe gyömöszölt nadrágjaikat, és máris indultunk. Kísérőink a város centrumában lévő „Sybille” kávéházba irányítottak, ahol négyes asztalokon pompásan terített vacsora fogadott. (Talán ez volt az a pillanat, mely végleg elfeledtette velem a vonaton látott vékony vajaskenyeret.) Körülnéztem, két kísérőnk szerényen húzódott meg egy sarokasztalnál, a mieink pedig, furcsa módon, „ettek, ettek, nem beszéltek, ettek!” Csak a mártással kellett külön megismerkedniük, de ezzel is hamar megbarátkoztunk. Sörrel enyhítettük szomjunkat, és pontosan nyolc órakor megérkezett a vendéglátó kórus. A hírből ismert német pontosságot ezúttal személyesen volt alkalmunk tapasztalni. „Ismerkedési-est” mondták, és a kölcsönös üdvözlőbeszédek után élő sakkot játszottunk. Willi Junkar javaslatára minden négyes asztaltól két főnek át kellett ülnie egy másik asztalhoz. Így keveredtünk magyarok és németek, hogy később aztán egy asztallá varázsoljuk az egész termet. Szállt a dal és szólt a zene! A magyar csárdás ritmusára bizonytalanná váltak a kávéház falának és mennyezetének statikus teherbíró képességei, és én magam is táncra perdültem. Kívánta tőlem a jó hangulat, de kívánta tőlem a magyaros tűz is. Csak a női lakkcipőkön lett egyre kevesebb a máz. A felszolgálók körülállták a szórakozókat és karjukra akasztott pincérruháikkal nagyokat csaptak térdeikre egy-egy jól sikerült, nagymarosi anekdota hallatán. Tört németségünk most már nem feszélyezett bennünket, bizonyára amolyan magyar „Brachfeld Seigfried” benyomását keltette bennünk. Senki nem állíthatta volna, hogy két órás alvás kivételével harminc órás utazás volt mögöttünk. Valahogyan mégis fiatalodtunk. Játékos kedvünkben körbeálltunk, hogy közre fogjuk a belső kört alkotó nőkoszorút. Illegették, bólogattak, fitymálkodtak, kacérkodtak, még a zene meghatározott ütemére, a körbejáró férfiak leálltak, és az éppen szemben álló hölgy cipőjének pucolását imitálták. El is neveztük „Schuchpucélid”-nak. Bájos északnémet, dán népitánc, melyeket esküvőkön, baráti összejöveteleken táncolnak. Amolyan „Megy a gőzös – megy a gőzös”-szerű népszokás. Majd újra és újra csárdás, melyet most már nem mi, hanem német kollégáink követeltek. Így telt el az este az éjféli záróráig. A zárt körben megrendezett ismerkedési est egyik igen kellemes élményünk maradt. A vendéglátók tapintata, közvetlensége felülmúlta minden képzeletünket. Jó hangulatban tértünk szálláshelyünkre, hogy azután reggel megismerjük a várost.
Július 28. péntek
Szokatlan nyári napra ébredünk. Reggeli teendőinket ellátva, szálláshelyünk étkezdéjébe siettünk. Kávé, tej, tea, lágytojás, vaj, sajt, sonka, méz, dzsem, zsemje és kenyér volt az asztalra tálalva. A felsorolásban is bőséges reggeli után a fiúk várost nézni mentek, mi pedig Tónival feláldozva, Artúr kocsiján a bankba siettünk. Itt roppant előzékenyen, és pillanatok alatt beváltották forintjainkat, majd a márkák és pfennigek szétosztása után a városnézők kirakatnézőkké vedlettek át. Aki járt külföldön, azt tapasztalhatta, hogy ezekben a helyzetekben van valami vonzó, de egyúttal szédítő is. Valami ismeretlen láz ragadott hatalmába, és a kutató vágy olyan érzést keltett bennünk, mint amilyet csak a vadnyugati aranyásók élhettek át. Tömzsi kis emberke állt az utcasarkon, és úgy bámult maroknyi pfennigjére, mint Moliére fösvénye. Ahogy fogytak a márkák, úgy vált egyre érdekesebbé a város. Ha valamilyen diagramon kellene vizsgálnunk a deviza és a tapasztalatszerzés viszonyát, bizonyára fordított arányosságot fedeznék fel. Mert üres zsebbel még a köveket is megcsodáltuk.
Grevesmühlen egyébként már a tizenkettedik században lakott terület volt. Miután a lübecki-wismari vonalat elárasztó szláv halászok és állattenyésztők keletre húzódtak, német iparosok, kézművesek foglalták el az elhagyott településeket, akikkel egy időben szerzetesek is jöttek. Az 1226-ban épült templom az akkori németszláv falu központjában helyezkedett el, melyet később, Frigyes választófejedelem városítási programjának kivitelezésénél lebontásra került. 1240-1500 között a lakosság lélekszáma 3360-ra emelkedett, melyet azonban megtizedelt a háború, a tűzvész és villongások sora. Egyes feljegyzések szerint 1653-ban már csak 453 lélek élt Gevensmühlenben. A polgárosodás időszakában újra fellendült a város, terjeszkedési lehetősége kötött, határt szabnak a korábbi városfalak, ezért túl kell lépni azokat, és Gevensmühlen dél, délkelet és észak felé terjeszkedik. Sorra vívja ki magának az önrendelkezési jogot, felvételét a mecklenburgi vámegyesületbe és a szabad iparosodást. 1870-ben bekapcsolódik a vasúti hálózatba, melynek természetes következménye, hogy a város most már a tőle 700 méterre fekvő állomás felé terjeszkedett. A század eleji események megbénítják a további építkezés lehetőségét, mert népének dacolni kellett a munkanélküliség, a háború, a megpróbáltatások egész sorával. A 12000 lakosú város 65%-kal gyarapodott, mellyel kiterjedt a feladatok és a problémák köre. 1949-ben a járás közigazgatási centruma lett, és 10 év alatt olyan fejlődésen esett át, mint 700 évre visszamenőleg felmutatni nem volt képes. És még valamit. Szembetűnő rend és tisztaság uralkodik ebben a városban. Amikor este hivatalos voltam egy dalos családnál, szóvá is tettem, hogy egyetlen cigarettavéget sem láttam az utcán. Házigazdám meglepően nézett rám és elmondta, hogy igen kivételes esetben dohányoznak az utcán, csak az, aki megfeledkezett magáról. Magamban annyit fűztem ehhez a megjegyzéshez - és mi magyarok! De ez sem jelent problémát, mert minden ötven lépésre szemétkosarak kínálják magukat, hogy megóvják a tisztaságot. Láttunk műemlék jellegű házakat, fabetétes oromzattal, előkertes modern városnegyedet, ízlésesen kialakított, nagy kiterjedésű parkokat, de nem láttunk elhanyagolt utcai homlokzatokat. Minden ház festett, és ami a legjobban meglepett, még épülőfélben lévő, vakolatlan ház téglái is meszelve voltak. Bármilyen szép és rendezett a város, az igazi marosi hangulatot nem tudta visszaadni. Valami hiányzott, mely nem volt más, mint a szülőföld mindenütt utolérő ereje. Hiányzott a vár tükörképe az öreg Duna vízágyában, hiányoztak a hegyek és a völgyek, hiányoztak a nyári estéken mezőkről hazatérő, fáradt emberek, - hiányzott a falunk. Mert ezekről meséltünk ennek a napnak az estéjén, mikor családokhoz voltunk hivatalosak. Kölcsönösen mondtuk el egymásnak a mi életünket, és hallgattuk meg az ő életük sorát. Hét gyermekes anya, poroszkáló lóval egy szekér elé fogva, hetekig járja a távoli utakat, míg a keleti tenger partján Grevesmühlen felé tart. Elvette az apát és hitvest az emberiség legkegyetlenebb tanácsadója, a háború. És most itt ül velünk szemben tisztes ősz hajával ez az asszony, hogy hallgassa fia családjának körében, a déli tájakról jött magyarokat, összefonódnak gondolataink, és német bólé poharazgatása mellett mindnyájan érezzük, hogy milyen áldásos dolog a béke.
Július 29. szombat
Fürdőruháinkkal felszerelve, léptünk az Ikaruszbusz hágcsójára. Bottenhagen volt úticélunk, hogy meglátogassuk a tengert. Klützön utaztunk keresztül, hol egy félórát elidőztünk. De ez elég volt ahhoz, hogy egy, a Kassáról több éve elszakadt magyarral találkozzunk. Munkától elfáradt jobbját úgy tartotta kezünkben azaz öregember, mintha sohasem akarná elengedni. Mikor tovább indultunk, úgy nézett utánunk, mint ahogy azok szoktak, akiknek szívét meglepték valamivel. A magyar szó tűnt tova mellőle, mely talán ezekben a percekben hozta utoljára a gyermekévek boldog üzenetét.
A boltenhageni park úgy zárta el előlünk a tengert, mintha féltené titokzatosan szép, de szépségében is félelmetes vonását. Az út végén egyszerre tűnt szemünk elé a hatalmas vízóriás, melynek csak kezdetét, de végét sohasem láthatta innen az ember. Úgy terpeszkedett el lábunk előtt, mint egy elszenderedett Góliát, hogy sima, csendes tükrével vízkertjébe csalogassa azokat, akik őt meglátogatják. Sietve léptünk sekély medrébe, és a kezdeti óvatoskodás, szinte kóstolgatás után annyira megbarátkoztunk vele, hogy úgy rugaszkodtunk el sós vízében, mint amolyan játékos kedvű delfinek. Medúzákat halásztunk ki a mélyből, a sekély vizet áthatoló napsugarak fényében, tucatnyi színárnyalatban játszó köveket csodáltunk meg, s gyűjtöttünk emlékül szeretteinknek. A parti homokban emberfej feküdt, melyet hahotázó társaink vettek észre. A test elbújt a homokban, és a fej úgy nézett ki, mintha valaki odagurította volna. Egyikünk gallyat hozott a partszegélyről, és odatűzte, ahol az elrejtett test legnehezebb részét sejtette. A fiúk nehezen hagyták ott a vizet, mely 21 C fok hőmérsékletével valóban kellemes volt. Valahol a horizonton egy közeledő hajó árboca tűnt fel, és 10 pfennigért közelünkbe varázsoltuk a parti távcsövön. Milyen nyugodt a tenger – gondoltam –, de akkor még nem ismertem a bottenhageni kis kápolna előtti, hatalmas kőtömb történetét. A nyers kőbe faragott gót betűket kikezdte a romboló idő, de a kápolnát takarító asszony szívesen jött a segítségemre. A wismari lelkész emlékére állították „Pastor Meyer”-nek, aki önkezével építette ezt a kis téglakápolnát, miután ötven éven át kereste fel Wismarból a boltenhageniakat. Hálából építette, mert Isten megóvott minden emberéletet, mikor 1872. november 12-13 közötti éjjel, mindent elpusztított az őrülten tobzódó szökőár. Korabeli feljegyzésében ezt olvastam:
„Napok óta dühöngött a délnyugati szél. A víz annyira visszavonult, hogy a strand olyan széles volt, mint még soha. November 12-én este a vihar némileg elült, majd északkeleti irányban újra szél kerekedett. Boltenhagenban azonban nyugodtan feküdtek ágyba az emberek, hiszen oly sok vihart átéltek már. De a víz ekkor hirtelen megindult. Arra sem volt idő, hogy legszükségesebbet megmentsék. Sokaknak csak nagy üggyel-bajjal sikerült a tetőre menekülni, miközben a férfiak, sokszor mellig gázolva a vízben, próbálták az állatokat a magasabb fekvésű helyekre menteni. A vihar egyébként, nagy tömböstül tépte a cserepeket a tetőről. Egyesek megfeszített erővel kapaszkodtak, hogy ne tépje le őket a tetőről a vihar. Mindenünnen segélykiáltások hallatszottak a sötétben. Rövid idő alatt reménytelen magasságba szökött a víz, ajtókat, ablakokat sodort maga előtt. Asztalok, szekrények, székek, döglött állatok, kitépett fák, tengeri növényzet keveredett nagy összevisszaságban. Közben fülsüketítő lárma harsogta túl a szakadatlan vihart…”.
Furcsa érzéssel álltam a kő előtt, melyen ez állt: „Pastor Meyer, a hű barát, Boltenhagen meg nem szűnő jótevője”, és alatta, már alig olvashatóan – „a hálás boltenhageniek.”
Nagy volt a meleg, és én úgy álltam a kápolnát körülvevő fák árnyékában, mintha féltem volna a tengerre nézni. Barátaim mit sem sejtve viháncoltak a parton, de bennem megszakította valami, az oly sokszor álmodott tengervágyó gyermekálmot.
A délutánt már újra szálláshelyünkön töltöttük. Készültünk a nagy eseményre, az esti előadásra.
Az északi nyár szokatlan hőséggel terpeszkedett a keleti tenger déli partvidékére, és a páradús levegő fullasztóan nehezedett az emberekre. Aki tehette, hűvösebb helyeken keresett menedéket, az elnéptelenedett utcák fáradtan nyúltak el a nagy melegben. A rekkenő kánikulában a csend is csendesebb lett. A fák úgy hajtották lombjukat a föld felé, mintha vizet kerestek volna, és a házak körvonala lihegve vibrált a szikrázó levegőben. A part virágai görnyedt derékkal bámultak lefelé, talán azért, hogy valaki megsajnálja ártatlan alázatosságukat.
A higanyszál estére alig esett valamit. A főiskola aulájába beszökött a hőség, és ebben a tikkasztó melegben gondolataink hazaszálltak. Ott álltunk szemben a megtelt nézőtérrel, és mindnyájan éreztük, úgy kell most énekelnünk, mint talán még soha. Kötelez bennünket mindazok bizalma, kik hittek bennünk, kik segítségükkel, támogatásukkal előkészítettek a nagy útra. Egy pillanatra megelevenedtek előttünk a hazai tájak, láttuk magunk előtt a sok integető kezet, és mintha valami a magyar föld üzenetét hozta volna.
Este 8 óra, felhangzott a taps, és mi ezekkel a szavakkal üdvözöltük a kedves közönséget:
„Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szárnyra kapott a dal és a hegyeken-völgyeken át eggyé hangolódott, hogy közös erővel hirdesse a béke és a barátság dalát. Kórusunk tagjai egyszerű emberek, kik a napi nehéz munka után dalban nyernek felüdülést, és csak azt szeretnék, hogy minden emberi szívben az élet muzsikáljon. Azt akarják, hogy a halál hörgését az élet zenéje, a gyászdalt az édesanyák bölcsődala váltsa fel. Valamennyiük szívében él a béke örök vágya, hogy megnyugvás kísérje minden embertestvérünk életútját. Kívánjuk, hogy mindnyájunk lelkében csak dal fakadjon, hiszen a daloló ember szíve nem órákban méri az idő múlását.”
A különös üdvözlés és ajándékcsere után úgy figyeltük a felemelt kart, mely már több évtizede csikart belőlünk hangokat, mintha most láttuk volna először. „Csak most sikerüljön!” – biztattuk önmagunkat, de Feri bácsi nyugodt arcát látva, mi is megnyugodtunk. Jobb és balja egyszerre intett, hogy 1300 kilométerre otthonunktól, magyar, német és orosz nyelven egymás után hangozzék el 18 szám. Csuromvizesen álltunk a porondon, hogy soha nem tapasztalt fegyelmezettséggel tűrjük el az arcunkon végig gyöngyöző izzadságcseppeket. És szólt a taps, és szólt az újrázó követelés. De Feri bácsi csak hármat engedélyezett, bizonyára látta rajtunk koncentráló erőfeszítésünket, mit a nagy melegben kellett tanúsítanunk. 21-szer kezdeni, 21-szer összpontosítani nagy erőpróbára tett bennünket. És ha számba vesszük az idegen környezetet, az idegen nyelvet, a nagy-nagy hőséget, még ma sem értem, hogy bírtuk. A fiúk mindent megtettek az önbecsülés, a haza, a szülőföld tisztes képviselete érdekében. A siker nem maradt el. Zúgott a vastaps és újra szólt a dal. Valaki felemelkedett a nézők sorából, és hatalmas csokor virággal rontott közibénk. Szálanként osztódott és hullt sorainkba és elfátyolosodott szemünkben különösen csillant meg valami. „Ne hozzatok szégyent Marosra!” – hallottam messziről a hangot, és mi nagyon-nagyon boldogok voltunk. Megtettük azt, mit várt tőlünk a falunk, és valahogyan olyan jó volt – magyarnak lenni. Csoportosan kísértek bennünket az utcán, és mindenki azt akarta, hogy magyar vendége legyen ma estére. A pihentető éjszaka mégsem volt hozzánk könyörületes, mert nem bírtuk lehunyni szempilláinkat. Bizonyára a megduzzadt öröm őrködött felettünk.
Július 30. vasárnap
A különjáratú autóbusz, két személyautó kíséretében, kb. kétórás út után érkezett Rostockba. A modern városnegyedben szálltunk ki először a buszból, mikor bátyám a megszokott humorral jegyezte meg: „Most legalább van egy kis időnk, rostokolni!” A város egyébként csaknem teljesen elpusztult a II. világháborúban, de az építőmunka ereje úja megmutatta fölényét az oktalan rombolás és pusztítás felett. A régi városrészt a korábbi északnémet reneszánsz stílus megtartásával építették újjá, az új negyedek pedig a legmodernebb építészeti remekműveket képviselik. Külön élményt jelentett az ultramodern kórház, a „Neptun Hallenschwimmbad” uszoda és az „Ostseestadion” megtekintése, az utóbbi azért, mert ezen a napon szenvedett itt 10:2 arányban vereséget a „Nagykanizsai Bányász”.
Ebédünket a „Rastkeller” étteremben fogyasztottuk, mely valóban fedte a „Keller” megnevezést, mert gót stílusú bolthajtásaival mélyen feküdt az utcaszint alatt. „Bitte ein Kaffe” – kértük a pincért, aki udvariasan meghajolva, a pincérek velejáró mosolyával így válaszolt: „Uraim, ha lehetséges, ne igyanak, mert pocsék kávéjuk van!” Megrökönyödve néztünk reá, aki csak ennyit tett hozzá – „bocsánat, magyar vagyok!” Később tudtuk meg, hogy tapasztalatcserén vannak, mely ezúttal valóban hasznos volt számunkra. A színes ablaküvegek furcsán törték meg a kristálycsillárok fényét, és a zenekar halkan, nagyon halkan kezdte játszani, - „Csak egy kislány van a világon”. A tapasztalatszerző pincér szervezésből is jelesre vizsgázott, mert egyórás ottlétünk alatt mintha az otthon nyújtotta volna a kezét.
Mielőtt tovább indultunk volna, feljegyeztem a falfreskó érdekes szövegét, mely Rostock 7x7 jellemzőjére utalt:
- 7 ajtaja van a Mária templomnak
- 7 útja van a nagy-piacnak
- 7 kapu nyit a világ felé
- 7 kikötő épült a város mögé
- 7 torony a városházán
- 7 harang a toronylábán
- 7 hársfa a rózsakertben
(ismert Rostock e hét jelben)
A délutánt az „Undine” nevű sétahajón töltöttük, mely 80 kilométeres szakaszon, az öböl nevezetességeit ismertette, a nyílt tenger szegélyéig. A hatalmas méretű úszóóriások, a hajókat kísérő sirályok hada, na meg a hajófenék büféjében gyülemlő sörösüvegek sokasága csak fokozták élményszerző lehetőségeinket. És szólt a dal, de már csak úgy, önmagunknak. Az égbolton komor felhők csaptak össze, tarajosodni kezdett a víz felszíne, és alig hogy kiszálltunk, eleredt az eső.
Utunkat visszafelé Kühlungsboorban szakítottuk meg. Amolyan Balatonlelle a Keleti-tenger partján, ahol az itt üdülők tiszteletére ott lobogott a sorban a nemzetiszínű magyar zászló. A pompásan terített, magyaros vacsora után sebtében megírtuk képeslapjainkat, miközben egyikünk – bizonyára az otthoniak megnyugtatására – így írta alá: „der erliche Franz”. Sok volt a móka és sok volt a derű. A személyzet kendőiket lobogtatva állt a vendéglő lépcsői előtt, mikor az Ikaruszbusz elindult hazafelé. Vissza-visszanéztünk, és úgy éreztük, újra barátokat szereztünk Magyarországnak.
Július 31. hétfő
Búcsú a tengertől! Újra itt vagyunk a boltenhageni tengerparton, tekintetünk belevész a semmibe, de tudatunk alatt már ott bizsereg valami, ami nem egy percre, újra és újra eltéríti gondolatainkat. Felnézek a távolabb fekvő, parti sziklára, ahol magányos fa dacol az idő viszontagságaival, nézem a Skandináv-félszigetről a jégkorszakban idesodort parti köveket, nézem a parti bozótok, cserjék sűrűjét, mely talán oly sok emberéletet takarnak, melyeket nem a természet rendje, hanem az alattomosan feltörő vihar, az emberi erőszak, a háború oltott ki. Szerettem volna bekiabálni a tenger légterébe, hogy a hullámok sodorják a jóakaratú emberek hangját szerte a világba, - „Elég legyen emberek!”
Megálltunk a partszegélyen, s mindnyájan visszafordultunk. Magunkba szívtuk a tenger képét, hogy tartósan megmaradjon emlékezetünkben. Csak lépteink nyomát a kvarchomokban mosta el másnapra a dagály.
És búcsúznunk kell barátainktól is. Tudjuk, holnap még találkozunk, de a hivatalos formaságoknak ezen az estén teszünk eleget. Miként az ismerkedési estet, a búcsúestet is a „Sybille”-ben rendezték meg. Most már úgy üdvözöljük egymást, mint régi, nagyon régi jó barátok, de a kitűnő bulgár borok poharazgatása mellett mindnyájan érezzük, hogy közénk ékelődött valami. Félünk a szótól, és ha közömbös dolgokról folyik is a társalgás, a végén mindig a viszontlátás reményébe torkollik a gondolatunk. A főúr is mintha még figyelmesebb lenne ezen az estén, és marékszám osztogatja a kávéház képeslapjait. „Zur Erinnerung” – mondja, és annyit tesz hozzá: „Ilyen kedves vendégei nem voltak még soha!”
Willi Junker zavartan nyúl táskájához, és német nemzetiszínű zsinórral átfűzött albumot nyújt át nekem. Grevesmühlen története van benne, és meghatódva forgatom a lapokat. A képek megelevenednek, és átélem újra a kedves napokat. Nézem benne a család fényképét, mely alatt már most összemosódnak a betűk. Jó ideig tart, amíg megemberelem magam. De át kell esnem a nehezén is! Szólásra emelkedik közülünk valaki, és a búcsú szavaira ezeket válaszoljuk:
„Kedves Barátaink!
Nehéz a búcsú, és mi alig találunk szavakat, melyekkel ki tudnánk fejezni érzéseinket és hálánkat azért a kedves fogadtatásért és figyelmességükért, amivel itt tartózkodásunk alatt elhalmoztak bennünket. Felejthetetlen élményt jelent ez számunkra, és kívánjuk, hogy barátságunk egyre erősödő és tartós legyen. Távol Magyarországon, a hullámzó, kék Duna mellett, egy kis község lakói őszinte örömmel várják Önöket. Ott szeretik a dalt, és ebben fejezik ki örömüket és bánatukat. Hisszük és reméljük, hogy Önök látogatásuk után éppen olyan kellemes élményekkel térnek haza, mint amilyenekkel mi Németországtól búcsúzunk.
Köszönjük kedves meghívásukat, köszönjük nagy-nagy vendégszeretetüket. A búcsú nehéz perceit enyhíti az a tudat, hogy egyhamar viszontlátjuk egymást. Kívánunk dalos jövőjükben sok sikert és egészséget.
Ezekkel a gondolatokkal búcsúzunk Önöktől mi, a magyar dalosok, kik között sokaknak őszre festette haját az idő, munka és gond, de a szívük örökre ifjú maradt.
Viszontlátásra kedves barátaim!
Viszontlátásra Magyarországon!”
Pillanatnyi csend, mindenki lehajtja fejét, és úgy nézünk a fényes parkettára, mintha szívünk esett volna oda. Néhány nap, és mily közel tudtak egymáshoz jutni emberek! Ellentéte mindennek van a Földön, így a szeretetnek is megvan a saját fájdalma. Fáj a búcsú, és a záróra után olyan halkan megyünk a már jól ismert grevesmühleni utcákon, mintha attól tartanánk, hogy egy álmot riasztunk fel. Ott fekszünk fekhelyünkön, és mindnyájunkat körülvesz a szótlanság. Miközben osztódik lelkünk az élmények sokaságában, gondolataink már hazajárnak. Az ablakunk alatti virágok bódítón szórják illatukat, és a kitárt ablakon át, utoljára szökött be az északi hajnal első fénysugára.
Augusztus 1. kedd
Tíz pfennig maradt a zsebemben. Szinte tudományosan számoltuk ki, hogy a még meglévő kevés pénzünkért hogyan lehetne sokat kapni. De a végén mindenünk elfogyott, és nem maradt más hátra, mint a csomagolás. Gyömöszöltük balra, gyömöszöltük jobbra dolgainkat, de valahogyan mindig púpos maradt a bőröndünk teteje. Nagy nehezen elkészültünk vele, mikor egyik szobatársamhoz beköszönt egy házaspár. Csomagot tettek az asztalra, és nagy-nagy szeretettel mondták – „für die Kindern”. Társam zavartan motyogott valamit, és én önkéntelenül fordítottam hátat, hogy kibámuljak a virágos kertre. Valami végiggördült arcomon, talán egy rakoncátlan izzadságcsepp lehetett.
Fél háromkor (14 óra 30 perc) hagytuk el szálláshelyünket. Az állomáson még egyszer elbúcsúztunk barátainktól, ismerőseinktől, majd körbeálltunk, és elénekeltük a kedves, régi dalt:
Üres a város, most búcsúzik tőle
A dalos ajkú, sok vidám gyerek.
Örömmel töltött, szép napok emléke
Lelkünk zsong még, mint tündérmese.
Amint a várost nézem elmerengve,
Az én szívem is mintha üres lenne,
A kedves város vissza-visszavár
Üres a város, nincs lakója már.
A vonat mozdonya feltűnt a láthatáron, és a német kórus magyarul kezdte énekelni:
Ballag már a vén diák tovább, tovább
Isten veletek cimborák tovább, tovább…
A vonat begördült az állomásra, és az ablakok újra megteltek integető kezekkel. Még messzire láttuk a sok-sok integető kezet, és egyre jobban halkult el a grevesmühleniek utolsó dala:
Wenn ich komm, Wenn ich komm
Wenn ich wieder-, wiederkomm…
Így lettünk láncszemei egy nagy-nagy barátságnak, melyet ezerháromszáz kilométerre is összeköthet a józan megértés, a humánus életszemlélet, - a béke!
Augusztus 2. szerda
Délután fél hatkor léptük át a magyar határt. A Börzsöny olyan tisztán mutatta körvonalait a délutáni napsütésben, mintha felénk lépett volna. Lomblepellel simította ki gyűrött ráncait az árlelő nyár, és kacéran nézett le a vén Duna tükrébe. A tiszta égből kékre festett fátylat húzott fölébe, hogy a béke színével fedje be a piros tetős kis falvakat.
Szobon szálltunk ki a Balt-Orient expresszből, hogy másfél órás várakozás után a legközelebbi vonattal hazatérjünk.
Mielőtt azonban utunk végéhez érnénk, hadd köszönjem meg társaim nevében a sok-sok évvel ezelőtt működő dalostársaink áldozatkész, önzetlen ténykedését a nagymarosi dalosélet megteremtésében, mert harcos múltjuk nélkül nem lehetne dalos jövő. Köszönjük minden támogatónk és segítőnk belénk vetett bizalmát, melynek viszonzásául csak annyit mondhatunk, híven képviseltük őket! Köszönjük a hazánk rendjéből fakadó lehetőségeket, és hivatali szerveink felé így tekintünk: „Erőnkből telhetően dicsőséget szereztünk Magyarországnak!” Apánknak pedig, aki egy hete töltötte nyolcvanadik születésnapját, most már bátran mondhatom: „Nem hoztunk szégyent Nagymarosra”!
Pár perccel nyolc óra előtt szálltunk ki Nagymaros-Visegrádon. Fogadott bennünket a család, fogadtak bennünket jóbarátok, ismerősök, és mi dallal üdvözöltük őket. Majd felhangzott a Szózat:
Hazádnak rendületlenül
Légy híve óh magyar!
Bölcsőd az, majdan sírod is
Mely ápol és eltakar
A nagy világon e kívűl,
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze
Itt élned, s halnod kell!
És a Szózat hangjai közé belekondult az estéli harangszó, és úgy éreztük, hogy most annyira tárt ki lelkünk, mint talán még soha. Szebben nem fogadhatott volna bennünket a falunk!